Mesénk

Fehérlófia

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt a világon egy fehér ló. Ez a fehér ló egyszer megellett, lett neki egy fia, azt hét esztendeig szoptatta, akkor azt mondta neki:
— Látod fiam, azt a nagy fát?
— Látom.
— Eredj fel annak a legtetejébe, húzd le a kérgét!
A fiú felmászott, megpróbálta, amit a fehér ló mondott, de nem tudta megtenni. Akkor az anyja megint szoptatta hét esztendeig, megint felküldte egy még magasabb fára, hogy húzza le a kérgét. A fiú le is húzta. Erre azt mondta neki a fehér ló:
— No, fiam, már látom, elég erős vagy. Hát csak eredj el a világra, én meg elpusztulok.
Azzal elpusztult. A fiú elindult világra. Amint ment, mendegélt, előtalált egy rengeteg erdőt, abba be is ment. Csak bódorgott, csak bódorgott, egyszer egy emberhez ért, ki a legerősebb fákat is úgy nyűtte, mint más ember a kendert.
— Jó napot adjon Isten! — mondja a Fehérlófia.
— Jó napot, te kutya! Hallottam hírét annak a Fehérlófiának, szeretnék vele megbirkózni.
— Gyere, no, én vagyok!
Megbirkóztak. De alig csavarintott egyet Fehérlófia Fanyüvőn, mindjárt a földhöz vágta.
— Már látom, hogy erősebb vagy, mint én, — mondja Fanyüvő — hanem tegyük össze a kenyerünket, végy be szolgálatodba!
Fehérlófia befogadta, már itt ketten voltak. Amint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy embert, aki a követ úgy morzsolta, mint más ember a kenyeret.
— Jó napot adjon Isten! — mondja Fehérlófia.
— Jó napot, te kutya! Hallottam hírét annak a Fehérlófiának, szeretnék vele megbirkózni.
— Gyere, no, én vagyok!
Megbirkóztak. De alig csavarintott Fehérlófia a Kőmorzsolón hármat-négyet, mindjárt a földhöz vágta.
— Már látom, hogy te ellened nem csinálhatok semmit — mondja a Kőmorzsoló. — Hanem tudod mit, végy be szolgálatodba, hű szolgád leszek halálig.
Fehérlófia befogadta, már itt hárman voltak. Amint mentek, mendegéltek, előtaláltak egy embert, aki a vasat úgy gyúrta, mint más ember a tésztát.
— Jó napot, adjon Isten! — mondja neki Fehérlófia.
— Jó napot, te kutya! Hallottam hírét annak a Fehérlófiának, szeretnék vele megbirkózni.
— Gyere, no, én vagyok!
Sokáig birkóztak, de nem bírtak egymással. Utoljára Vasgyúró gáncsot vetett, földhöz vágta Fehérlófiát. Erre ez is megharagudott, felugrott, s úgy vágta földhöz Vasgyúrót, hogy majd odaragadt. Ezt is szolgálatába fogadta, már itt négyen voltak. Amint továbbmentek, mendegéltek, rájok esteledett. Ők is megtelepedtek, kunyhót csináltak. Másnap azt mondja Fehérlófia Fanyüvőnek:
— No, te maradj itt, főzz kását, mink elmegyünk vadászni!
Elmentek. De alighogy tüzet rakott s a kásafőzéshez fogott Fanyüvő, ott termett egy kis ördög, maga nagyon kicsi volt, de a szakálla a földet érte. Fanyüvő nem tudott hova lenni ijedtében, mikor meglátta, hát még mikor rákiáltott:
— Én vagyok Hétszünyű Kapanyányimonyók. Add ide azt a kását, ha nem adod, a hátadon eszem meg!
Fanyüvő mindjárt odaadta. Hétszünyű Kapanyányimonyók megette, azzal visszaadta az üres bográcsot. Mikor hazajöttek a cimborák, nem volt semmi ennivaló. Megharagudtak, jól eldöngették Fanyüvőt, de az nem mondta meg, miért nincs kása. Másnap Kőmorzsoló maradt otthon. Amint kezdte főzni a kását, odament őhozzá is Hétszünyű Kapanyányimonyók és kérte a kását:
— Ha ide nem adod, a hátadon eszem meg!
De Kőmorzsoló nem adta. Hétszünyű Kapanyányimonyók se vette tréfára a dolgot: lenyomta a földre, hátára tette a bográcsot, onnan ette meg a kását. Mikor a többi három hazafelé ment, Fanyüvő előre nevette a dolgot, mert tudta, hogy Kőmorzsolótól is elveszi a kását Hétszünyű Kapanyányimonyók. Harmadnap Vasgyúró maradt otthon. De a másik kettő se neki, se Fehérlófiának nem kötötte az orrára, miért maradtak két nap kása nélkül. Ahhoz is odament Hétszünyű Kapanyányimonyók, kérte a kását, s hogy nem adta, a meztelen hasáról ette meg. Amint a többi három hazajött, ezt is jól elpáholták. Fehérlófia nem tudta, miért nem csinált egyik se kását. Negyednap maga maradt otthon. A többi három egész nap mindig nevette Fehérlófiát, tudták, hogy ahhoz is odamegy Hétszünyű Kapanyányimonyók. Csakugyan oda is ment, de bezzeg megjárta, mert Fehérlófia megkötözte szakállánál fogva egy nagy fához. Amint a három cimbora hazaért, mindjárt feltálalta a kását. Amint jóllaktak, megszólalt Fehérlófia:
— Gyertek csak, mutatok valamit!
Vezette volna őket a fához, amelyikhez Hétszünyű Kapanyányimonyókot kötötte. Hát látja, hogy nincs ott, hanem elvitte a fát is magával. Mindjárt elindultak a nyomon. Mindég mentek hét nap, hét éjjel, akkor találtak egy nagy lyukat, amelyen a másvilágra ment le Hétszünyű Kapanyányimonyók. Tanakodtak, mitévők legyenek, utoljára arra határozták, hogy lemennek. Fanyüvő font egy kosarat, csavart egy hosszú gúzst a faágakból, s azon leeresztette magát. De meghagyta, hogy húzzák fel, ha megrántja a kötelet. Alig ért le negyedrészére a mélységnek, megijedt, felhúzatta magát.
— Majd lemegyek én — mondja Kőmorzsoló.
De harmadrészéről az útnak ő is visszahúzatta magát. Azt mondja Vasgyúró:
— Ejnye, be gyávák vagytok! Eresszetek le engem! Nem ijedek én meg ezer ördögtől sem!
Le is ment fele útjáig, de tovább nem ment, hanem megrángatta a gúzst, hogy húzzák fel. Azt mondja Fehérlófia.
— Eresszetek le engem is, hadd próbáljak szerencsét!
Bezzeg nem ijedt ez meg! Lement a másvilágra, kiszállt a kasból, elindult széjjelnézni. Amint így kódorog előre-hátra, meglát egy kis házat. Bemegy bele, hát kit lát? Nem mást, mint Hétszünyű Kapanyányimonyókot. Ott ült a kuckóban, kenegette a szakállát meg az állát valami zsírral. A tűzhelyen ott főtt egy nagy bogrács kása.
— No, manó — mondja neki a Fehérlófia —, csakhogy itt vagy! Másszor te akartad az én kásámat megenni a hasamról, majd megeszem én most a tiedet a te hasadról!
Azzal megfogta Hétszünyű Kapanyányimonyókot, a földhöz vágta, hasára öntötte a kását, úgy ette meg, azután kivitte a házból, egy fához kötötte s odébbment. Amint megy, mendegél, előtalál egy várat rézmezővel, rézerdővel körülvéve. Amint meglátta, mindjárt bement bele. Odabent egy gyönyörű királykisasszonyt talált, aki nagyon megijedt, amint meglátta a felvilági embert.
— Mit keresel itt, felvilági ember, ahol még a madár se jár?
— Hát biz én — felelt Fehérlófia — egy ördögöt kergettem.
— No hát, most, jaj neked! Az én uram háromfejű sárkány, ha hazajön, agyonvág. Bújj el hamar!
— Nem búvok biz én, megbirkózom én vele.
Arra a szóra ott termett a sárkány.
— No, kutya — mondja Fehérlófiának —, most meg kell halnod! Hanem viaskodjunk meg a réz szérűmön!
Meg is viaskodtak. De Fehérlófia mindjárt a földhöz vágta a sárkányt, s levágta mind a három fejét. Azzal visszament a királykisasszonyhoz. Azt mondja neki:
— No, most már megszabadítottalak, királykisasszony, jer velem a felvilágra!
— Jaj, kedves szabadítóm — felel a királykisasszony —, van nekem idelent két testvérem, azokat is egy-egy sárkány rabolta el. Szabadítsd meg őket, neked adja az édesapám a legszebb leányát meg fele királyságát!
— Nem bánom, hát keressük meg!
Elindultak megkeresni. Amint mennek, találnak egy várat ezüstmezővel, ezüsterdővel körülvéve.
— No, itt bújj el az erdőben — mondja Fehérlófia —, én majd bemegyek!
A királykisasszony elbújt, Fehérlófia meg megindult befelé. Odabent egy még szebb királykisasszonyt talált, mint az első. Az nagyon megijedt, ahogy meglátta, s rákiáltott:
— Hol jársz itt, felvilági ember, hol még a madár se jár?
— Téged jöttelek megszabadítani.
— No akkor ugyan hiába jöttél, mert az én uram egy hatfejű sárkány. Ha hazajön, összemorzsol.
Arra a szóra ott termett a hatfejű sárkány. Amint meglátta Fehérlófiát, mindjárt megismerte.
— Hej, kutya — mondja neki —, te ölted meg az öcsémet, ezért meg kell halnod! Hanem gyere az ezüst szérűmre, viaskodjunk meg!
Azzal kimentek, soká viaskodtak, utoljára is Fehérlófia győzött: földhöz vágta a sárkányt, levágta mind a hat fejét. Azután magához vette mind a két királykisasszonyt, s így hárman útnak indultak, hogy a legfiatalabbat is megszabadítsák. Amint mennek, mendegélnek, találnak egy várat aranymezővel, aranyerdővel körülvéve. Itt Fehérlófia elbújtatta a két királykisasszonyt, maga meg bement a várba. A királykisasszony majd meghalt csodálkozásában, amint meglátta.
— Mit keresel itt, ahol a madár se jár? — kérdi tőle.
— Téged jöttelek megszabadítani — felelt Fehérlófia.
— No, akkor hiába fáradtál, mert az én uram egy tizenkét fejű sárkány, aki ha hazajön, összevissza tör.
Alig mondta ezt ki, rettenetes nagyot mennydörgött a kapu.
— Az én uram vágta a buzogányát a kapuba — mondja a királykisasszony —, mégpedig tizenkét mérföldről. De azért ebbe a nyomba itt lesz. Bújj el hamar!
De már ekkor, ha akart volna, se tudott volna elbújni Fehérlófia, mert a sárkány betoppant. Amint meglátta Fehérlófiát, mindjárt megismerte.
— No, kutya, csakhogy itt vagy! Megölted a két öcsémet, ezért ha ezer lelked volna is, meg kellene halnod! Hanem gyere az arany szérűmre, birkózzunk meg!
Nagyon soká viaskodtak, de nem tudtak semmire se menni. Utoljára a sárkány belevágta Fehérlófiát térdig a földbe. Ez is kiugrik, belevágja a sárkányt derékig. A sárkány kiugrik, belevágja Fehérlófiát hónaljig. Már itt Fehérlófia nagyon megharagudott: kiugrott, s belevágta a sárkányt, hogy csak a feje látszott ki. Erre kikapta a kardját, levágta a sárkánynak mind a tizenkét fejét. Azután visszament a várba, elvitte magával mind a három királykisasszonyt. Elérkeztek ahhoz a kosárhoz, amelyikben Fehérlófia leereszkedett. Próbálgatták minden módon, hogy férhetnének belé mind a négyen, de sehogy se boldogultak. Így hát Fehérlófia egyenként felhúzatta a három királykisasszonyt, ő maga meg várta, hogy őérte is eresszék le a kosarat. Csak várt, csak várt, három nap, három éjjel mindig várt. Várhatott volna szegény akár ítéletnapig is, mert amint a három szolga felhúzta a három királykisasszonyt, arra határozták, hogy ők maguk veszik el a három királykisasszonyt, s nem eresztik le megint a kosarat Fehérlófiáért, hanem ott hagyják őt a másvilágon. Mikor Fehérlófia már nagyon megunta a várakozást, kapta magát, elment onnan nagy búslakodva. Alig ment egy kicsit, előfogta egy nagy záporeső, ő is hát belehúzta magát a szűrébe, de hogy úgy is ázott, elindult valami fedelet keresni, amely alá behúzódna. Amint így vizsgálódik, meglát egy griffmadárfészket, három fiók griffmadárral, ezt nemcsak hogy el nem szedte, de még betakarta a szűrével, maga meg bebújt egy bokorba. Egyszer csak jön haza az öreg griffmadár.
— Hát ki takart be benneteket? — kérdi a fiaitól.
— Nem mondjuk meg, mert megölöd.
— Dehogy bántom! Nem bántom én, inkább meg akarom neki hálálni.
— No hát, ott fekszik a bokor mellett, azt várja, hogy elálljon az eső, hogy levehesse a szűrét rólunk.
Odamegy a griffmadár a bokorhoz, kérdezi Fehérlófiától:
— Mivel háláljam meg, hogy megmentetted fiaimat?
— Nem kell nekem semmi — felelt Fehérlófia.
— De csak kívánj valamit, nem mehetsz úgy el, hogy meg ne háláljam!
— No hát, vigy fel a felvilágra!
Azt mondja rá a griffmadár:
— Hej, ha ezt más merte volna kívánni, tudom, nem élt volna egy óráig, de neked megteszem! Hanem eredj, végy három kenyeret, meg három oldal szalonnát! Kösd a kenyeret jobbról, a szalonnát balról a hátadra, s ha jobbra hajlok, egy kenyeret, ha balra, egy oldal szalonnát tégy a számba. Ha nem teszel, levetlek.
Fehérlófia éppen úgy tett mindent, ahogy a griffmadár mondta. Elindultak azután a felvilágra. Mentek jó darabig. Egyszer fordult a griffmadár jobbra, akkor beletett a szájába Fehérlófia egy kenyeret, aztán balra, akkor meg egy oldal szalonnát. Nemsokára megint megevett egy kenyeret meg egy oldal szalonnát, azután az utolsót is megette. Már látták a világosságot idefent, hát egyszer csak megint fordítja a griff madár balra a fejét. Fehérlófia kapta a bicskáját, levágta a bal karját, azt tette a griffmadár szájába. Azután megint fordult jobbra a madár, akkor a jobb lába szárát adta neki. Mire ezt megette, felértek. De Fehérlófia nem tudott se té, se tova: se ide, se oda menni, hanem ott feküdt a földön, mert nem volt se keze, se lába. Itt benyúl a griffmadár a szárnya alá, kihúz egy üveget tele borral. Odaadja Fehérlófiának.
— No — mondja neki —, amiért olyan jószívű voltál, hogy kezed-lábad a számba tetted, itt van ez az üveg bor, idd meg!
Fehérlófia megitta. Hát lelkem teremtette — tán nem is hinnétek, ha nem mondanám — egyszerre kinőtt a keze-lába. De azonfelül még hétszer erősebb lett, mint azelőtt volt. A griffmadár visszarepült az alvilágba. Fehérlófia meg útnak indult, megkeresni három szolgáját. Amint megy, mendegél, előtalál egy nagy gulyát. Megszólítja a gulyást:
— Kié ez a szép gulya, hé?
— Három úré: Vasgyúró, Kőmorzsoló és Fanyüvő uraké.
— No hát, mutassa meg kend, hol laknak!
A gulyás útba igazította. El is ért nemsokára a Vasgyúró kastélyához, bement belé, hát majd elvette a szeme fényét a nagy ragyogás, de ő csak ment beljebb. Egyszer megtalálta Vasgyúrót, aki mikor meglátta Fehérlófiát, úgy megijedt, hogy azt se tudta, leány-e vagy fiú. Fehérlófia megfogta, kihajította az ablakon, hogy mindjárt szörnyet halt. Azután fogta a királykisasszonyt, vezette Kőmorzsolóhoz, hogy majd azt is megöli, de az is, meg Fanyüvő is meghalt ijedtében, mikor megtudta, hogy Fehérlófia feljött a másvilágról. Fehérlófia a három királykisasszonyt elvezette az apjokhoz. Az öreg király rettenetesen megörült, amint a leányait meglátta. S hogy megtudta az egész esetet, a legfiatalabbat Fehérlófiának adta fele királyságával együtt. Nagy lakodalmat csaptak, s még máig is élnek, ha meg nem haltak.

Arany László elbeszélő költeménye alapján.