Múlt és jelen – Irodalmi örökség és népi kultúra Erdélyben (2018. május 17–24.)

Múlt és jelen – Irodalmi örökség és népi kultúra Erdélyben (2018. május 17–24.)

Az Emberi Erőforrások Minisztérium „Határtalanul!” programjának támogatásával május 17. és 24. között Erdélyben járt iskolánk 11. osztálya. Elzarándokoltunk a Hargitáról a csíksomlyói búcsúba, majd Sepsiszentgyörgyön és környékén szerveztünk közös programokat – pl. idős helyieket interjúvoltunk meg – a Mikes Kelemen Elméleti Líceum 11.-eseivel.

Nem könnyű életre szóló élményekről írni. Van, amikor az ember azt érzi, hogy nincsenek szavak, pontosabban: megfelelő szavak nincsenek. Azt hiszem az erdélyi kirándulásunkkal és gyűjtőmunkánkkal kapcsolatban is ez a helyzet. Persze végül az ember mégis csak nekiül – lesz, ami lesz –, és megpróbálja rekonstruálni az emlékeket. Ez a bejegyzés erről szól. Az erdélyi hét viszont sokkal több volt ennél.

Rögtön az induláskor kellemes meglepetés ért minket, mert egy nagyon modern, kényelmes busz gördült be csütörtökön reggel az iskola elé. Kicsit féltünk, hogy nehezen fogjuk bírni az utazást, de végül is nem volt túl megterhelő. Biztosan az is segített felgyorsítani az időt, hogy a buszon folyamatosan szólt a zene. Vagy az osztály gitárosai vagy a telefonok szolgáltatták a dalokat, amire többen énekelni kezdtünk. Nagyváradon pihentünk egyet, így este értünk Kolozsvárra, ahol a helyi Waldorf-iskola tantermeiben aludtunk, ill. itt kaptunk vacsorát és másnap ebédet is. Pénteken délelőtt és kora délután bejártuk Kolozsvár belvárosát és a Házsongárdi temetőt.

A Mátyás-szobor aratta a legnagyobb sikert – biztosan a hozzá kapcsolódó történetek miatt is –, itt fotózkodtak a legtöbben, de a gótikus templom félrecsúszott díszítőelemeire is többen felkapták a fejüket. A város innen nagyon szép volt, kár, hogy az iskolából lehetett látni azt az óriási panelrengeteget is, ami körbevette a történelmi városrészt. A Házsongárdi temetőben több híres sírnál is megálltunk, a nyelvész Szabó T. Attila nyughelyére koszorút is tettünk.

Délután 14 órakor indultunk tovább Hargitafürdőre, ahol a következő két napot töltöttük. Gyönyörű volt a hely. Mindenütt fenyők. A levegő tiszta volt és frissítő. Nagy meglepetésünkre esténként még fűteni is kellett. Az itteni vendéglátóink hihetetlenül kedvesek voltak, ráadásul nagyon jól főztek. Az egyetlen dolog, ami miatt izgultunk, az a környéken ólálkodó medve volt. Állítólag a szállásunk udvarára is betévedt néha-néha. Szerencsére mi nem találkoztunk vele.

Szombaton hajnalban innen indultunk gyalog Csíksomlyóra. 25 km. Fárasztó volt, de végigcsináltunk, és jó érzés volt végül megpihenni a somlyói nyeregben. Külön érdekessége volt a zarándoklatnak, hogy pálos szerzetesek vezettek át minket a Hargitán, és egészen Csíkszeredáig velük sétáltunk. A búcsúi mise legnagyobb hatású része a zárás volt, amikor az egész hatalmas tömeg együtt énekelte el a magyar és a székely himnuszt. (Pontosabban a két székely himnuszt, mert a régi is elhangzott.)

A búcsú után nagyon fáradtak voltunk, de szerencsére másnap sokáig aludhattunk. 10 órakor indultunk Sepsiszentgyörgyre. A testvérosztály az iskola előtt várt minket. Nagyon kedvesek voltak. Sütöttek nekünk sütit, és áfonyaszörppel is megkínáltak. A két osztály a kirándulás végére egészen összebarátkozott. Persze nem tud mindenki egyformán könnyen feloldódni, de összességében úgy láttam, jól megértik egymást az osztályok.  A Gyermekek Palotájában laktunk, és innen indultunk minden reggel a környékbeli falvakba (Árkos, Sepsikőröspatak, Kálnok) gyűjtőmunkára. Talán ez volt a legjobb része az egész útnak. Nagyon kedves és közvetlen emberekkel találkozhattunk, akikből egészen egyszerűen már csak azért is áradt felénk a szeretet, mert magyarok vagyunk. Vártak minket, sütöttek nekünk, és közben meséltek és meséltek.

Megtudtuk, milyen életük volt fiatalon, milyen volt a Ceausescu-rendszerben élni, milyen egyáltalán magyarként kisebbségben létezni, de persze sok, kedves személyes élményt is hallhattunk az idősebbektől: régi szerelmek, iskolai emlékek, gyerekek és unokák sorsa mind szóba kerültek. Az egyik csapatunk fiútagjai – Ambrus, Boldi és Matyi – a beszélgetés közben meg betont önteni is beálltak segítségként.

Délutánonként a Mikes Kelemen Líceum diákjaival kosárlabdáztunk, fociztunk, slam poetryztünk és szalonnát sütöttünk. Velük fedeztük fel Sepsiszentgyörgyöt, és még egy közös órán is részt vettünk. Szomorú volt az elválás, de vígasztalt, hogy hamarosan mi is vendégül láthatjuk őket Nemesvámoson.

Jól jelzi a program intenzitását, hogy a csütörtöki hazautat szinte kivétel nélkül mindenki végigaludta. Szükség is volt erre, mert annyi új élményt, érzést és információt kaptunk, amit nem tud egykönnyen feldolgozni az ember. Az osztályunkból Korbély Vani fogalmazta meg nagyon jól azt az érzést, ami sokunkban megszületett: Erdélyben átértékeltük az identitásunkat. Most éreztük meg igazán, milyen jó magyarnak lenni.

A program az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő Határtalanul!-pályázatának támogatásával valósult meg.

Vélemény, hozzászólás?